Balázs Imre József

életrajz | kontakt | publikációs lista

utolsó frissítés: 2016. szept. 1.

Ismeri ön a cuplingert? A nőszerep konstrukciója és szubvertálódása Ignotus Emma-leveleiben. In: (Szerk.) Selyem Zsuzsa: RODOSZ-tanulmányok I. Nyelvészet és irodalomtudomány. 131—146. Bukarest—Kolozsvár, Kriterion, 2001.


„Ismeri ön a cuplingert?”

„Ismeri ön a cuplingert?”

A nő-szerep konstrukciója és szubverziója Ignotus Emma-leveleiben

A Men in Feminism [Férfiak a feminizmusban] című tanulmánykötet egyik (férfi) szerzője, Cary Nelson felveti a problémát, hogy felismerhető-e a szerző neme, ha csupán egy névvel és egy szöveggel állunk szemben. Ugyanebben a kötetben Peggy Kamuf azzal játszik el, hogy mi történik, ha keresztneve helyett egyszerűen egy P. betűt ír a szöveg alá. Egyfajta empirikusan elvégzendő, elvégezhető kísérlet vonzza ezeket a szerzőket, amelytől valamiféle teoretikus következményeket remélnek. „Úgy hiszem, az írás, a politika és a nemi szerepek közötti viszony vizsgálatakor hatékony lenne annak kipróbálása, hogy írhat-e férfi feminista kritikákat, és közölheti-e azokat női név alatt [anélkül, hogy felismernék]? Valóban vannak érveink arra nézve, hogy ez lehetetlen? Mint félrevezető vállalkozás, ez természetesen felháborító lenne, az én célom viszont egyszerűen az, hogy felvessem, vajon az írás szükségszerűen hordoz-e egyfajta nemileg meghatározott esszenciát. Szerintem nem.”[1] — mondja Nelson. E véleményt természetesen nem kell azonnal elfogadni, sem rögtön elvetni. „Nelson saját pozícióit védi, hiszen férfiként próbál feminista lenni, benne akar lenni a feminizmusban” — mondhatnák a feminista kritika gyanakvó képviselői (és a feminista diskurzusnak, akárcsak a szubverzív stratégiáknak általában, fontos eleme a gyanakvás); a nemi szerepek a nyelv és a hozzátartozó szimbólumrendszer elsajátításával egyidőben kódolódnak be a szubjektumba, mondanák a lacaniánusok, tehát Nelson igenis a saját testéről beszél, a saját teste beszéli őt. Másfelől azok, akik Foucault nyomán a diskurzusok materialitása mellett érvelnek, s a beszédhelyzetek, kontextusok fontosságát hangsúlyozzák (például az aláírás kontextualizáló funkcióját), alighanem hajlanak arra, hogy visszavegyenek a szerző biológiai nemének diskurzusára gyakorolt hatásának szükségszerűségéből.

 Ez a probléma analóg módon természetesen az irodalomra is átvihető, és itt már rögtön van, amiről beszélni. Írhat-e férfi női néven irodalmi műveket, anélkül, hogy felismernék az álöltözetet? A magyar irodalomra vonatkoztatva ennek a kérdésnek több ága-boga is van. Mindenekelőtt meglepő, hogy mennyire „központi” ez a kérdés a szóban forgó szerzők kanonikus fontossága miatt. Weöres Sándor, Esterházy Péter vagy Parti Nagy Lajos fiktív női szerzőségű könyvei[2] Horváth Györgyi szerint olyan problémafelvetéseket provokáltak ki a recepcióból, amelyek a feminista kritika viszonylag megkésett magyarországi befogadása miatt csak később kerülhettek volna terítékre: „[A különböző] feminista csoportok a feminista elméletek gyér honi recepciója miatt nemcsak hogy nem konfrontálódhattak, hanem a feminista szövegolvasatok, értelmezések is majdnem teljesen hiányoznak. [...] Született azonban az elmúlt évtizedekben egy olyan sajátos műfaj avagy szövegcsoport — a fiktív női szerzőségű irodalom —, mely a körébe tartozó szövegekre adott kritikai reagálásoktól a feminista kritika és elmélet kérdésfeltevéseihez hasonló problémák megválaszolását kívánta meg.”[3] A Cary Nelson-féle felismerhetőség-probléma viszont itt is korán eltolódott, lévén, hogy a „valódi” szerzők kiléte korán kiderült. Nem az tehát a kérdés a Csokonai Lili- vagy a Psyché-recepció számára, hogy felismerhető-e a maszkulin diskurzus a szövegekben, inkább az, hogy miről és hogyan ismerhető fel. Vagy szelídebben és tágabban, ahogy Horváth Györgyi fogalmaz: „milyen lehetőség adódik a fiktív női szerzőségű szövegek problematikus pontjainak lokalizálására.”[4] Ez pedig már nem a „mi lett volna, ha”-típusú beszédmodalitást követeli meg, hanem a „mi van (itt és most)” kérdés megválaszolását.

 Ha a jelenre, a szövegek történetiségben elfoglalt helyére vonatkoztatjuk a kérdést, akkor azt a problémát is fel kell vetni, hogy miért vált fontossá a nő-szerep befutott írók-költők általi eljátszása épp az utóbbi néhány évtizedben? Ez azért is fontos, mert a továbbiakban majd mintegy száz éves szövegekről, Ignotus Emma álnéven írott leveleiről lesz szó, ha tehát a nemváltás problémáját univerzálisként kezeljük, akkor ugyanarról kell szólnia a mai és a múlt század végi álneves játéknak. De ugyanarról szól-e? Weöres, Esterházy és Parti Nagy szövegei mintha nem elégednének meg azzal, hogy női identitást konstruáljanak narrátoraiknak. Weöres vállalkozása egyszersmind egy alternatív irodalomtörténet megalkotása is, amely szoros összefüggésben van a Három veréb hat szemmel című antológia hangsúlyelhelyezéseivel. Esterházy egy dereferencializált archaizáló nyelvet teremt hősnője-narrátora számára, illetve (általa is) erotikussá teszi a hagyománnyal való viszonyt.[5] Parti Nagy újragondolja a populáris irodalom egyik műfaját. Mindhárman a perifériáig hátrálnak, ahonnan kibillentik a létező kánont; könyveik bizonyos értelemben kánonromboló, ugyanakkor hagyományteremtő gesztusok, amelyek az irodalmi diskurzus egyik vakfoltját: a női nézőpontot használják vállalkozásuk provokatívabbá tételéhez.

 Ehhez természetesen meg kell teremteniük a beszélő női identitását, s ez az a pont, ahol a szerepjáték felkelti a feminista kritika érdeklődését, ahol elébe megy néhány kérdésnek. Horváth Györgyi a Weöres- és az Esterházy-kötet feminista recepciójának alaphangját így összegzi: „A női tapasztalat/sors/személyiség bemutatásának hitelessége az, amit [a kritikusok] — közvetve vagy közvetlenül — mindegyike megkérdőjelez.”[6] Ez a hitelességfogalom maga is kritika alá vonható azonban, mutat rá a szerző, a vizsgált kritikák ugyanis egyfajta esszencializált „női tapasztalatot” tételeznek, amely a maga teljességében megragadható, tehát normatívként érvényesíthető az álruhás (és nemcsak álruhás) szerzők felé. Horváth Györgyi maga is megfogalmazza kifogásait a Csokonai Lili- és Psyché-féle tapasztalatokkal kapcsolatban, azonban más nézőpontból: „női tapasztalatok bizonyos szempontból nagyon is hangsúlyozottan szerepelnek a két szövegben: femininitásukat (avagy nőiségüket?) ezek hivatottak biztosítani. A szereplők tapasztalati horizontját ugyanis biológiai nemükhöz köthető tények sora tölti ki: vérzés, szülés, abortusz, szüzesség elvesztése, szeretkezés férfiakkal. [...] Ezek csakugyan női tapasztalatok, azonban [...] egy szöveg nemi jelleget csakis a femininitás (a társadalmi nem által hordozott tartalmak) által nyerhet. A femininitás pedig nem rögzített tartalmú, ahistorikus fogalom, hanem pozíció. A fenti két írásmű — a patriarkális érdekeknek megfelelően természetet és kultúrát összemosva — esszencializálja a femininitást, azaz a marginális pozíciót a biológiai jegyekből próbálja levezetni”.[7] A vizsgált szövegek maszkulinitását Horváth Györgyi tehát ebben a „végzetszerűen” érvényesített marginalizációban találja meg.

 Hosszasan időztem a kortárs szövegeknél és recepciójuknál, fontosnak tartom azonban körülírni azt a kontextust, amelybe a múlt század végi Emma-levelek itt és most beemelődnek. Bizonyos értelemben Ignotus vállalkozását éppen ez a huszadik század második felében megnyitott horizont teszi (újra) érdekessé — Horváth Györgyi is megemlíti az Emma-leveleket egy lábjegyzet erejéig, mint a Weöres- és Esterházy-szövegek releváns kontextusát; a levelek egy válogatása pedig szintén ezekben az évtizedekben, 1985-ben jelent meg először a századforduló óta.[8]Mivel a femininitás történeti kategória, pozíció, szükségesnek tűnik még tovább temporizálni az Ignotus nő-szerep konstrukciójáról való beszédet. Milyen ez a pozíció? Milyen szövegek, kulturális kódok terébe szituálható?

Saját szoba című esszéjének egyik helyén Virginia Woolf az ebéd szertartásának kulturálisan kódolt megjelenítéséről beszél. A regényírók — mondja Woolf — folyton arról próbálják meggyőzni az olvasót, hogy az ebédek rendkívül fontosak, mert közben csak úgy röpködnek a szellemes észrevételek és az emlékezetes mondatok. Igencsak ritka viszont, hogy a regényíró megemlítené, mi volt ebédre. Mintha annak semmi jelentősége sem lenne. Woolf természetesen csupán bevezetésnek szánja ezt a megállapítást ahhoz, hogy leírhassa, mit ebédelt akkor ő, „Mary”, és hogy ennek megvan a maga fontossága. Megszabja a tempót, ahogyan a dolgoknak követniük kell egymást. „Nem kellett sietnünk. Nem kellett csillognunk” — mondja.[9]

 Woolf nem helyezi ezt a történet-darabkát explicit módon a női tapasztalat kizárólagos hatókörébe, ő maga ugyanakkor kilép abból a regényírói hagyományból, amely az ebéd fontosságát az elmés megjegyzésekkel hozza összefüggésbe. Ráirányítja a figyelmet az irodalmi hagyomány egyik — akkori — vakfoltjára. Az, hogy milyen leves volt az asztalon, nem egyszerűen egy adat a többi között, hanem az akkor és ott periférikusnak számító látásmód és nyelv bevonása a centrumba, az akkor és ott olvasódó szöveg centrumába. Természetesen nem mindegy, hogyan olvassuk ezt a bevonulást: mint egyedi, elszigetelt esetet, vagy mint a szubverziónak, a hagyomány-rendszer aláásásának egyik lehetséges modelljét — mint szimptómát, amely egy széleskörű projekt beindítását jelzi.

 Woolf ebéd-leírása voltaképpen saját, történetileg meghatározott női perspektívájának felajánlása a kulturális kódok megváltoztatására. Erről szól a szöveg, valamint arról, ahogy a kulturális kódok összefüggnek a nő saját (dolgozó)szobájának meglétével/nemlétével és évi jövedelmével. A Woolf-féle ebéd azonban másfajta „projektekbe” is illeszkedik, például a modernista regénymegújító vállalkozásba — amely a többnézőpontúságra épül; de retrospektíve beilleszthető a későbbi nouveau roman tárgyleírásainak hagyományába, vagy a minimalizmus adatrögzítő technikái közé is. Vagyis: egy regényíró egészen más hagyományokba írja bele magát, ha 1929-ben írja le egy ebéd fogásait, mint ha mondjuk a hatvanas években teszi ugyanazt. A periféria és a centrum állandó mozgásban van, a perspektíva, a tapasztalat történeti.

 A századforduló a centrum és a perifériák viszonyát tekintve rendkívül látványos. Valami olyasmi jön létre, amit Mannheim Károly az ideológiafogalom 19. századi elterjedését vizsgálva „új tudati helyzet”-ként jellemez. Nincs már az igazságnak egyedüli birtokosa, különböző csoportok igazságai léteznek és vonják egymást kritika alá. Amit Mannheim Károly a pártok kapcsán mond, az analógiás úton érvényes a különböző nemzetek, társadalmi csoportok és a nemek közötti viszonyra is: „itt a mennyiség tényleg minőségbe csap át. Abban a pillanatban ugyanis, amikor elvileg minden párt elemezheti ellenfele gondolatait az ideologikusság szempontjából, valamennyi jelentéselem minőségileg is átalakul.”[10] Ettől a ponttól kezdve az egyes csoportok igazságai a doxa, a vélemény ismeretelméleti értékével rendelkeznek, dominanciájuk pedig a nyilvános érvelés függvényévé válik. Egyes periférikus csoportok „teljes jogú polgárrá” válnak néhány új törvény révén, Magyarországon az 1890-es években szavazzák meg a zsidó recepciót, és a nőkérdés is ekkor kezd hangsúlyosabban tematizálódni.

 A retrospektív olvasatok különös hangsúlyokkal gazdagítják azokat a korokat, amelyekhez fordulnak, szövegként, releváns kontextusként beleírják magukat az adott korszakba. A Speaking of Gender [Beszéljünk a nemről] című antológia bevezetőjében Elaine Showalter a retrospektív érdeklődés hangsúlyait kitéve próbálja elkülöníteni egymástól azokat a megközelítésmódokat, amelyeknek az önálló identitását gyakran nem egyszerűen egy-egy alkalmazott technika biztosítja, hanem gyakran valamiféle tematikus behatárolás is. „Míg az újhistorista kritikusok gyakran összpontosítanak a reneszánszra, a feminista kritika (legalábbis eredetileg) a viktoriánus regényre figyel. A nemi szerepek kritikája [gender criticism] a fin de siecle-ben találta meg ideális szöveg-miliőjét, lévén, hogy ezt a korszakot történészek és írók egyaránt a maszkulinitás válságával és nemi anarchiával jellemzik. Az Új Nő megjelenésével, illetve a patriarchális hatalom és imperializmus megrendülésével egyidőben az irodalmi közbeszéd nemi és műnembeli változásai szembeötlőek.”[11] Arról van szó tehát, hogy a századvég ideális közegnek tűnik a nemi szerepek (mindkét nemi szerep) sajátosságainak leírására, éppen azért, mert problematikusnak, „anarchikusnak” tűnnek, s ezáltal beemelődnek a nyilvánosságba.

 Ebben a válság-korszakban (nevezhetjük egyszerűen a pluralizálódás korszakának is), 1893. november 12-én írja Ignotus első ízben egy Hét-beli cikk alá az Emma nevet. Bizonyos értelemben nem meglepő ez a játék. A Hét munkatársai közül Ignotus (polgári nevén: Veigelsberg Hugó) használja a legtöbb álnevet — ő rejtőzik többek között a Dixi, Pató Pál, Tar Lőrinc, Korax, Ebréus, Kádár, Igric, Yorick, Manfréd, Globetrotter stb. álnevek mögött —, sőt, maga a „végleges” neve, az Ignotus is A Hétből rajta ragadt álnév. Ez az állandó rejtőzködés természetesen bevett gyakorlat a korabeli lapoknál, szerkesztői fogás is, amely állandó olvasói találgatásokat indít el: ki rejtőzhet az álnév mögött. A viszonylag szűk szerzőgárdával dolgozó lapok esetében pedig a nevek/szerepek egyszersmind színesítik a kínálatot. Ignotus esetében azonban alighanem másról is szó van, erről pedig alighanem az állandósult álnév mond a legtöbbet. „Ignotus”, azaz 'ismeretlen' — az állandóan saját szubjektumát pozicionáló és újrapozicionáló ember számára tökéletes név. Ignotus pedig egész munkásságában saját helyét, saját műfaját keresi — kezdetben verseket ír, majd irodalmi és színikritikát, politikai publicisztikát, vezércikket, novellát, vitairatot, mindezt hullámokban, időnként vissza-visszatérve a publicisztikától a versekhez és a novellákhoz.[12] Egyik kritikusa ezt az önkeresést a századvégre jellemző azonosságzavarral, „a liberális személyiség identitásválságával” hozza összefüggésbe,[13] amely végső soron a liberális tudat periféria-érzékenységével, a többszempontúság felé való nyitottságával függ össze. A tizenkilencedik század vége pedig, mint fentebb utaltam rá, a perifériák látványos tematizálódását hozta a közbeszédbe.

 Ignotus tehát 1893-ban (alighanem szerkesztői megfontolásból, hogy a lap törzsközönségének a nevében is írjon valaki) abban a helyzetben találja magát, hogy meg kell teremtenie saját női identitását, pontosabban: egy olyan diskurzust kell megteremtenie, amelyről hihető, hogy nőtől származik. De miből, milyen stratégiák révén konstruálódik meg ez a diskurzus? Milyen pontokon bicsaklik meg, leplezi le önmagát? A továbbiakban ezt próbálom megvizsgálni.

Az Emma-levelek nem kimondottan irodalmi alkotások, sokkal szorosabb összefüggésben vannak a társadalmi érintkezés hétköznapi diskurzusával. Emma szerepét így sokkal kézzelfoghatóbbra lehet formálni, és arra sincs szükség, hogy különösebben „felstilizálódjék” a nyelv. A levél az a műfaj, amely megengedi a személyességet, ugyanakkor a vélemények, kommentárok természetes tere is. „Emma” saját nő-szerepének megkonstruálásához a levél-műfaj mindkét jegyét kihasználja: minden írásban igyekszik hozzátenni valamit ahhoz a tárgyi környezethez, amelyben mozog, mindjárt az első levélben tárgyiasítani próbálja a női diskurzust, s az azt körülvevő viszonyrendszereket: „fogadni pedig még nem fogadtunk senkit, mert a múlt hétig tartott szép idő miatt elhalasztottuk a nagy tisztogatást. A függönyöket meg a szőnyegeket most tétettem föl — tele vannak naftalinnal. A bútorokat meg beeresztettem: csupa brunolin. Az uram folyton rossz vicceket gyárt a brunolinról és a krinolinról; haza sem jön, csak éjjel, és akkor úgy hortyog, mintha nem is volnának más kötelességei is.”[14] Fokozatosan kialakul a levelekből a szerző portréja: harmincas éveiben járó pesti polgárasszony, aki maga nem keres, hanem férje tartja el. Van két gyereke és egy unt férje, imád színházba járni, olvasni, és nyíltan, olykor gonoszkodva véleményt nyilvánítani mindarról, ami körülötte történik.

 Érdekes, és talán hozzátartozik a szerep határozottabb körvonalazódásához, ahogy az első három levél után megváltozik a címzett. Kezdetben a levelek a „Ma chere” megszólítással indulnak, amint az első levélből kiderül, a címzett egy vidéki, Emmához hasonló nő. Rövidesen azonban a megszólítás „Kedves Kiss”-re módosul, és Emma a továbbiakban, néhány különleges kivétellel egyenesen Kiss Józsefhez, a főszerkesztőhöz intézi mondandóját. Ezzel sokkal határozottabb körvonalúvá lesznek a levelek, a fikció felől egy lépéssel közelebb jut Emma a tárgyi megragadhatósághoz. Nem kell a sajátján kívül egy másik fiktív női önéletrajzon, a címzettén törnie a fejét, ugyanakkor sokkal természetesebben illeszkednek a lapba a levelek, amelyek „történetébe” ettől fogva beletartozik, hogy kimondottan szerkesztői felkérésre, sőt, állandó nyaggatás hatására íródnak. Ez a váltás persze egyfajta rejtőzködő maszkulinitás megnyilvánulásaként is felfogható. Virginia Woolf a Saját szobá-ban arra figyelmeztet, hogy milyen radikális újdonságot jelent saját kora kontextusában, ha egy regény így kezdődik: „Chloe szerette Oliviát”.[15] A világirodalom klasszikus alkotásai a nők regénybeli szerepét mindaddig a férfihoz való viszonyukban látták megragadhatónak, minden más ábrázolt viszony vagy reménytelenül konvencionális volt, vagy pedig — mint például a féltékenység, gyűlölet — végső soron szintén a férfiakhoz való viszonyra volt visszavezethető. Azt a történetet, amelyben „Chloe szerette Oliviát”, Jane Austenig nem írták meg.

 Ez elől a feladat elől (amelyet persze nem is igazán érzett, érezhetett feladatának Ignotus), „Emmának” is ki kellett térnie. Az egyetlen levele, amely a továbbiakban egy nőhöz, „Margithoz” szól, azonban különösen fontos. Margit valószínűleg nem fiktív személy, Ignotus szövegének „nyomai” szerint egy olvasónő, aki levelet írt a szerkesztőséghez: „Igen, kedves Margit; maga vagy egy fél éve, hogy levelet írt a szerkesztőnek, amiben avval a kedves és echt széplányos arroganciával, amitől a férfiak szemtől szembe annyira el vannak ragadtatva, s ami miatt mi asszonyok majd megesszük egymást, elnevezett engem mindennek, ami nem jó, még, Gott sei bei uns, zsidónak is. [...] De még ennél is jobban fájt, hogy kételkedett asszony voltomban, s a szerkesztőségbeli »jó fiúkat« gyanúsította az én leveleim elkövetésével.”[16] Ignotusnak tehát szembe kell néznie azzal, hogy „leleplezhető”, úgy kell újragondolnia szerepét, hogy az kettős kódként működjön: úgy is, mint felvilágosult, emancipálódott női diskurzus,[17] és úgy is, mint a nő-szerepet játszó férfi diskurzusa. Pontosabban: Ignotus mintha arra törekedne, hogy az esetleges leleplezés ne tegye semmissé a diskurzust, amelyet művel. (A leleplezés egyébként később, szerkesztői autoritással megerősítve meg is történik, az Emma-levelek azonban folytatódnak tovább, s ez arra utal, hogy Ignotus érezte: Emma már „ki van találva” annyira, hogy akár fiktív nőként is érvényes nyelvet beszél.)

 Margitnak adott válaszában azonban ennek a kettős kódnak a teoretikus alapja is lefektetődik. Ignotus fantomképet rajzol arról a nőről, aki vádakat intéz hozzá, és az unatkozó nő típusáig jut. Az unatkozó nő látszólag kulturális konstrukció, mivel modellje voltaképpen a romantikus regények idealizált nőalakja. De ugyanakkor esszencializált, időtlenné kimerevített figura, amely tehát ugyanolyan szükségszerűségekből nyeri femininitását, mintha a biologikus meghatározottságra épülne (mint ahogy, szimbolikus áttételekkel, arra is épül). Ignotus ezzel szemben a női szerep kontextualizálhatósága mellett érvel: „Unalom? Ange, plein de gaieté, ismeri ön a naftalint? [...] Ismeri ön a szobapucolót, a szakácsnét, a szobalányt, a franciakisasszonyt, a zongoramestert, a házmestert, a viceházmestert? Ismeri ön a fertályokat, amikor házbért kell fizetni, a nyarat, amikor hurcolkodni kell, s az őszt, amikor be kell ereszteni a padlókat? Ismeri a sarlachot, a difteritiszt, a bárányhimlőt, a rossz iskolai bizonyítványokat, a cuplingert meg a házitanítót? Bizonyára, nagyobbrészt ismeri mindezt. De mellékességeknek ismeri, esetlegességeknek, számba nem jövő kicsiségeknek — nos, tudja-e, hogy ez az élet, legalább nekünk, burzsoá asszonyoknak, ez, és nem azok a lelki konvulziók, amiket maga a regényekből ismer.”[18] Ignotus tehát egy történetileg érvényes enciklopédia birtokosaként határozza meg a nőt, pontosabban: nem a nőt, hanem „a burzsoá asszonyt”. Ő, Emma, az a nő, aki ismeri a cuplingert. Voltaképpen tehát a társadalmi érintkezésből, illetve a nyelvi kód birtoklásából vezetődik le az identitása. Ahogy a „Sibboleth” szó birtoklása megkülönbözteti a gileádbelieket az efraimbeliektől[19], a „cuplingerrel” való bánás végső soron kirajzolja azt a territóriumot, amelyen belül Emma női identitása érvényes. És nem más rajzolja ki, mint éppen ezek az esetlegességek. Legalábbis ez az a konstrukció, amelyet Ignotus definícióként érvényesít.

 A törekvés, amely érvényesül az Emma-levelekben, végső soron ugyanaz, mint amit később Virginia Woolf próbál megvalósítani: a „másik” nézőpontjának bevitele a kulturálisan kódolt látásba. A Hét amúgy minden valószínűség szerint „sikeres” bálja Emma nézőpontjából így néz ki: „helyünk ugyan alig akadt, és enni semmit sem kaptunk, de egy sarokból szabad volt látnom a főasztalnál ülő hatalmasokat — tudja, úgy, mint a Fliegendében, ahol a korcsmában a papa azt mondja a csemetéinek: gyerekek, ha jók lesztek, néznetek szabad, hogy issza ki apa a hatodik kriglit!”[20] Játék ez, természetesen, ugyanakkor, ha ismét visszavonatkoztatjuk az Ignotus névre mint emblémára, azt a törekvést is felfedezhetjük benne, hogy kívülről, a másik szemével lásson rá saját magára, saját szerepére. A Margit-levelet követően Emma szívesen „vitázik”, bonyolódik párbeszédbe saját alteregóival, Tar Lőrinccel, Pató Pállal, Ignotussal. Talán még izgalmasabb, hogy 1895-ben, amikor egyetlen Emma-levél sem jelenik meg A Hétben, Ignotus aláírással ír levelet — Emmához: „Hát igen, édes Emma, reméllem, ez a levelem még ott éri valahol Bozen vidékén, ahol virágok és tehenek közt azt kiabálja, hogy: tulliő! s azt hiszi, hogy ennek következtében mindenki tiroli bennszülöttnek tekinti. Én pedig itt fekszem ágyban, párnák közt, rövid időközökben azt mondom, hogy: kuhh, kuhh, chrr, prr... és azt hiszem, hogy meghalok.”[21] Emmát a távollévővel, a másikkal azonosítja, iróniája azonban egyszerre irányul önmagára és Emmára; nem próbál idealizálni: „nem hiszem, hogy akadna még egy, aki, mint én, az ön kis hibáit imádná, az ön elragadó gyengéinek szegődne lovagjává, s mindezekért beérné azzal, hogy olykor, sátoros ünnepeken, megcsókolja a kisujja körmöcskéjét.”[22] Ez a hangvétel a kor kontextusában mintha Heltai Jenő verseit idézné — azt a gáláns, könnyed, ugyanakkor rezignált hangvételt, amely a Katóhoz írt dalokra jellemző. Ignotus maga verseiben kevésbé könnyed, szerelmes versei gyötrődőbbek, de talán mélyebbek is, mint a Heltai-versek: „Féltésemnek fátyolával / Édes arcod hadd fedem be, / Hogy ne vessen bájad üszköt / Férfiszívbe, férfiszembe.”[23] Verseiben Ignotus ugyanannak a kérdéskomplexumnak egy másfajta megközelítését adja, mint az Emma-levelekben, a két diskurzus között azonban van átjárhatóság. A versek beszélője az a férfi, aki tudatosítja, hogy a nő életébe való belépése nem feltétlenül kívánatos, és nem feltétlenül „jó”: „Vesztedre jöttem / Te drága, te jó: / Szép vagy, szelíd vagy, / Letörni való.”[24] Lényegében ugyanannak a viszonynak a felismeréséről van itt szó, mint ami Ady és Szabó Lőrinc kanonikus, kegyetlen szerelmes verseiben, az Elbocsátó, szép üzenet-ben, illetve a Semmiért egészen-ben tematizálódik, de itt más az interpretáció: valamiféle önvád kódolódik a szövegbe, s a versek végzetszerűsége eme önvád irányában mintha megbomlana: errefele juthat el Ignotus Emma szerepéhez, amely a tudatosítás, az önmaga kívülről látása mellett a változás lehetőségét is sejteti. Emma szerepének némiképp másak a megszólalási szabályai. A kritikus „őszinteségének” játszmája például más, mint a „női őszinteség” játszmája. Ignotus ki is használja ezt, amikor Emma hangján önmagát helyesbíti — de lehet, hogy éppen Emma szerepére volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljen valamire a saját — Pató Pálként aláírt — szövegében. „Sose lehet a feuilletonjaiból kiigazodni, jó-e a darab, rossz-e, s hogy ő tart-e róla valamit vagy sem. Miért nem várja meg a reggeli lapokat, hogy megtudja, mi az ő véleménye? ... Köztünk maradjon: biz az nagyon rossz darab. [...] Tagadhatatlanul érdekes azonban a darab hősnője. Ez tudniillik egy fekete duchesse estély-ruha”[25]— mondja Emma gúnyosan, mégsem sértően.

 Külön elemzésnek lehetne alávetni azt, amit Emma a női sértés lehetőségeiről vet fel egy másik levélben, amely többek között azt a sajtóhírt tárgyalja, hogy a női alkalmazottaknak előre kell köszönniük főnöküknek. Emma érvelése némileg váratlanul, a dekonstrukció logikájára emlékeztetően, azt a véleményt fejezi ki, hogy a nőknek mindig előre kellene köszönniük. Egy másfajta női helyzet alakulna ki azáltal, érvel Emma, hogy a nők lehetőséget kapnának az „aktív” sértésre — látványosan nem köszönök valakinek —, ugyanakkor pedig más lenne az utcán való járás koreográfiája is: „Mert a köszönés körüli bonyodalmak mind bizonyos esetleges sértésekben vagy sértődésekben állanak. [...] Ez a mód, hogy a nők köszönjenek előre, az egyetlen emberi, mert megadja végre a nőnek azt az emberi szabadságot, hogy ne csak járjon, hanem lásson, s ne csak lásson, hanem nézzen is, és ne kelljen, mint most, komfortábilis ló módjára kétfelül ellenzővel mereven maga elé tekintve végigsietnie az utcán.”[26] Ez az érvelés persze többféleképpen interpretálható: tekinthető cinikus maszkulin megnyilatkozásnak arról, hogy a „régi rend” megváltozása mindent felforgat. Másfelől tekinthető egy történetileg érvényes tényszerűségből — a nők nem mernek jobbra-balra nézni az utcán, nehogy valaki kellemetlen helyzetbe hozza, megsértse őket azáltal, hogy nem köszön nekik — kiinduló problémafelvetésnek. (Ez számomra nem ellenőrizhető, lévén, hogy jelenleg némiképp mássá vált a köszönési szabályrendszer, a „mereven maga elé tekintő nő” típusa pedig nem tűnik általánosnak.) Vagy felfogható a lovagi szerelem szabályrendszerét követő, patriarkális rendet legitimizáló udvariaskodás-konstrukció radikális kritikájaként is.[27]

 Emma természetesen maga is változik időben. Az 1900-as évek elejére kezdi kissé másképpen, tematikusabban kihasználni azt a lehetőséget, amit a női szerep jelent. Megszaporodnak az ilyesfajta című levelek: Levél asszonyokról meg professzorokról, Levél női dolgokról, Levél az asszonyok dolgáról, Levél a holnap asszonyairól, Levél a nők gazdasági helyzetéről. Ignotus helyenként mintha belecsúszna abba a csapdába, amit Virginia Woolf szemszöge a férfiak sietségeként, azonnali is látható eredményre való törekvéseként mutat fel az ebéd-helyzet elemzésekor. Ezeken a pontokon a diskurzusnak nincs femininitása, és lényegében a patriarkális rendet erősíti annak ellenére, hogy a szem előtt tartott stratégia éppen az, hogy „kimozdítsa” a nőt, a nőket történeti pozíciójukból. A nyelv a kimozdítási projekt ellenében dolgozik: „Mint ahogy a női ruhákat, a nőemancipációt is a férfiak sokkal jobban, nettebben, pontosabban, lelkiismeretesebben, gyökeresebben, a szálakat jobban elvarrva, a kapcsokat jobban felvarrva, a bélést jobban bevarrva s a gomblyukat jobban kivarrva tudnák megcsinálni, mint mi, asszonyok. De mihaszna? Csak az a szabadság szabadság, amit az ember maga szerzett magának, csak az marad meg kezében, amihez a maga erejéből jutott. [...] Nevelni kell a nőket, nevelni, nevelni, emberré nevelni, hogy érezzék, mennyire nem emberek, és emberi jogokat követeljenek, hogy emberré lehessenek. Nevelni őket — ne nevessen ki: kíváncsiságra, mert csak a pletykára kíváncsiak, az igazságra nem. [...] Nevelni például arra, hogy mikor az ő testük szerelmi jogairól van szó, s ebbeli jogtalanságuk szörnyű gyötrelmeiről: azon ne vihogjanak, hanem gondolkozzanak el, mint ahogy Harkányi, a férfi, elgondolkozik, én pedig, az asszony, vihogtam, mikor a fejtegetéseit olvastam.”[28] Ennek a diskurzusnak nincs materialitása, nem birtokolja azt a testi reakciót — a vihogást —, amelyet a szöveg mögé projektál. Voltaképpen azt a helyzetet nem érti vagy nem gondolja végig, amit a vihogáson keresztül lehetne megragadni — a kódolt szégyenérzetet, ha a helyzet a férfi jelenlétével meghatározható, vagy azt az ambivalensebb helyzetet, amely a férfi fizikai hiányában a felszabadultság és a férfi távollétben-való-jelenléte jellemez. A beszélő lényegében kívül szituálja magát a többes számban, általánosan és sztereotipikusan megkonstruált asszonyi identitáson, és kísérlete, hogy a vihogás révén belépjen oda, kudarcot vall. Ez a szöveg Ignotus aláírással alighanem működőképesebb volna.

 Ebben az esetben az Emma-diskurzus talán éppen a többes számú projekció miatt nem működik. Emmának többnyire azok a szubverzív kísérletei tűnnek sikeresnek, amelyek az általánosat, az esszencializáltat rombolják. Az a levél például, amely az emberi testről szól, nem azáltal feminin, hogy a bevett feminin normák felől nyilatkozna meg, sokkal inkább a periférikus, a kétkedő hang miatt, amely ezúttal beilleszthető a feminista projektbe is: „Higgye meg, azok a frázisok, amiket a meztelenség, a művészi szuverenitás és a naturalia non sunt turpia védelmére és hirdetésére mondanak, gyakorta éppoly üres, sablonos és a mondójától csak hite ellen, valóságos vagy képzelt lelkiismereti kényszerből kinyögött fecsegések, mint az erénycsőszök üres fecsegései. [...] Nem mondaná maga is habozás nélkül, hogy: a teremtés remeke az emberi test, nincs szebb az emberi testnél! Mondja csak: igazán hiszi ezt? Igazán így van ez? Ojé, akik ilyet mondanak, sose voltak uszodában vagy gőzfürdőben. Mondhatom, amit én láttam emberi testet, az rendszerint csúnya volt — nagyon, nagyon, nagyon ritka esetekben volt szép, s akkor sem az emberi test volt szép, hanem ez a példány emberi test volt szép.”[29] Ebbe a mondatba azonban másképpen olvasható bele a maszkulinitás — és itt sok minden függ attól, hogy kinek az aláírását fogadjuk el a szöveg alatt. Ha elhisszük, hogy ezt egy nő írja, akkor annak a nőnek a testét képzelhetjük a szöveg mögé, aki természetesként, adottként viszonyul saját testéhez, nincs szüksége arra, hogy bárminek a legitimációjára használhassa testének „szépségét”. Maszkulin diskurzusként viszont tematikusan egybevág azzal a bevett normarendszerrel, amelyben a nőnek szégyellnie kell testét, testiségét. (Azt gondolom ugyanakkor, hogy egy másik szinten a diskurzus általánosság-romboló jellege ennek a normarendszernek az ellenében hat.)

 Valahol tehát az aláírás kontextualizáló hatását is figyelem előtt kell tartani, valahányszor a diskurzus femininitása és maszkulinitása érdekel. Végső soron a férfiak feminizmusbeli helye nem egyszerűen nyelvi kérdés, hanem kontextuális is. Ha „igazként” fogadja is el a feminista diskurzusközösség a férfi kritikus feminizmushoz kapcsolható véleményét, a kontextus, az aláírás miatt ez az „igazság” rögtön kimozdul, használati értéke megváltozik. A férfinak nincs helye a feminizmusban, akkor lehet a leghasznosabb a feminista kritika számára, ha a saját testét próbálja elbeszélni, posztfeminista, feminizmus által megérintett kritikusként — így hangzik a már említett Men in Feminism című kötet végkövetkeztetése.

 A Saját szobá-ban Virginia Woolf arról beszél, hogy van az ember tarkóján egy pont, amelyet egyedül sohasem láthat. A nőirodalom (ha elfogadjuk, hogy van ilyen) — és a feminista irodalomkritika — egyik legfontosabb funkciója az lenne szerinte, hogy ezt a pontot minél pontosabban megpróbálja leírni, és aztán felmutatni. Lényegében erről szól Ignotus vállalkozása is, sőt kettős kódja révén arra tett kísérlet, hogy a férfiak és a feministák „tarkóját” egyaránt felmutassa. Ez a kísérlet természetesen csak részleges sikerrel járhat, és kissé a Münchhausen báró önmagát-kirántó gesztusára emlékeztet. De részleteiben fontos szubverzív erőket, dekanonizáló energiákat mozgósító szövegeket eredményez.

 Számomra úgy tűnik, az Emma-leveleknek legalább két, feminista érdeklődésű olvasata lehetséges aszerint, hogy melyik aláírást, melyik kontextualizációt tekintjük érvényesnek: a „burzsoá asszony” diskurzusában való olvasást, vagy a „fiktív női szerzőségű irodalom” korpuszába való belehelyezést. Mint már említettem, ugyanazok az esetleges „igazságok” más használati értékkel bírnak a két kontextusban. Ha figyelmen kívül hagyjuk a kétféle olvashatóságot, akkor túl korán azt mondhatjuk Emma mondataira, hogy: hamisak, hamisítványok, a maszkulin diskurzus erősítői. A Hét 1896. szeptember 13-i számában, a szerkesztő Emma-leleplező mondatai mellett[30] a következő reklámszöveg olvasható: „Hamisított fekete selyem. Égessünk el egy kis mintát a venni szándékolt selyemből és a hamisítás rögtön kiderül. Mert míg a valódi s jól festett selyem az elégetésnél nyomban összepödörödik és csakhamar kialszik, maga után csekély barna hamut hagyván, addig a hamisított selyem (mely zsíros színű szalonnás lesz és könnyen törik) lassan tovább ég és sötétbarna hamut hagy maga után, mely valódi selyem módjára soha össze nem pödörödik, csak meggörbül. Ha a valódi selyem hamuját összenyomjuk, elporzik, a hamisítványé nem.”[31] Nos, a fenti mondatok alighanem igazak. De ugyanakkor szemérmetlenül „jók is valamire”: hogy a Henneberg G. zürichi cs. és kir. udvari selyemgyárától rendeljünk selymet. A mondatok pedig rekontextualizálódnak. Csak ki kell próbálni beküldeni a megrendelőlapokat. Cím a szerkesztőségben.



JEGYZETEK:

[1] Cary Nelson: Men, Feminism: The Materiality of Discourse. In: (Szerk.) Alice Jardine—Paul Smith: Men in Feminism. New York—London, Routledge, 1989.

[2] A Psyché, a Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk, illetve Sárbogárdi Jolán: A test angyala című könyvekről van szó.

[3] Horváth Györgyi: Tapasztalás, hitelesség, referencialitás. A Psychét és a Csokonai Lilit ért kritikákról. Literatura 1998/4. 417.

[4] Uo.

[5] L. még: „Nem csuda hát, hogy lefekvék a magyari történelem nagyjaival, az egész fényes arcképcsarnokkal, egytűl egyig”. Illetve: „Imádom ezeket a palikat!”. Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk. Bp., Magvető, 1988. 49—51.

[6] Horváth Györgyi: I.m. 419.

[7] I.m. 424.

[8] Ignotus: Emma asszony levelei. Egy nőimitátor a nőemancipációért. Bp., Magvető, 1985.

[9] L. Virginia Woolf: A Room of One's Own. Harmondsworth, Penguin, 1970. 15.

[10] Mannheim Károly: Ideológia és utópia. Bp., Atlantisz, 1996. 95.

[11] Elaine Showalter: The Rise of Gender. 9. In: (Szerk.) Elaine Showalter: Speaking of Gender. New York—London, Routledge, 1989.

[12] Az Ignotus számára problematikus szerepek persze még tovább sorolhatók: meg kell találnia helyét zsidóként egy időnként igencsak nacionalista közhangulatban, városi irodalmárként egy népies nyelvet, vidéki életformát idealizáló konzervatív irodalmi életben, művészként egy polgáriasodó közösségben.

[13] Kardos Péter: Mit ér a nő, ha férfi?. 17. In: Ignotus: i.m.

[14] Levél a polgári házasságról. A Hét. 1893. II. 305. (november 12.)

[15] Vö. Virginia Woolf: I.m. 81.

[16] Levél az unalomról. A Hét. 1894. II. 436. (július 15.)

[17] Az Emma-levelek gyakran zárulnak ezzel a formulával: „maradtam a maga feminista barátnéja”, „a maga emancipált barátnéja”.

[18] Levél az unalomról. Uo.

[19] L. Bírák 12.5-6.

[20] Levél a hétről. A Hét. 1894. I. 166. (március 18.)

[21] Tabes. A Hét. 1895. II. 569. (szeptember 8.)

[22] Uo.

[23] Féltésemnek fátyolával. A Hét. 1896. I. 66., kötetben Fátyol címmel.

[24] Hajnali álom.

[25] Karácsoni levél. A Hét. 1896. II. 907. (december 25.)

[26] Levél fontos dolgokról. A Hét. 1897. I. 68.

[27] Slavoj Zizek a lovagi szerelmet a mazochista szerelmi játék analógiájára gondolja el, ahol a látszólagosan alávetett „megalázott” szubjektum valójában saját megaláztatásának rendezője. Vö. Lovagi szerelem és síró játék. Magyar Lettre Internationale 1997. 25.

[28] Levél a holnap asszonyairól. 269. In: Ignotus: i.m.

[29] Levél az emberi testről. 164. In: Ignotus: i.m.

[30] „Az Emma-leveleket Ignotus collegánk szokta irkálni, de ő most szabadságon van. Ha hazajön, megkérjük, hogy vessen megint olyan Emmához illő szálkás betűket. Egyelőre kívánságát nem teljesíthetjük.” A Hét 1896. II. 651. (szeptember 13.)

[31] Uo.