Balázs Imre József

életrajz | kontakt | publikációs lista

utolsó frissítés: 2016. szept. 1.

Vázlat az erdélyi magyar költészetről (1918—2000). Korunk 2001/11.


Az antológiaszerkesztőt, aki azt szeretné, hogy válogatása valódi olvasókönyvvé válhasson, gyakran kísértik Weöres Sándor szavai: "megkíséreljük a magyar költészet tiszteletlenebb megközelítését: ne legyen magasztos bálvány, inkább oldott, hajlékony, élve

Vázlat az erdélyi magyar költészetről

(1918—2000)

 A versnek, ha jó csábító, szinte csak rejtett értékei vannak, amelyeket apránként, és mindig a kellő pillanatban tár elénk. Az a vers, amelyről már mindent tudunk, unalmas, ásításra ingerlő fecsegő.

 Vannak versek, amelyekről mindent tudunk mindaddig, amíg olvasni nem kezdjük őket. Ünnepi máz vonja be őket, alig láthatók. Az ünnepi máz az ismerős, a szavalatok hanghordozása, az időzített crescendók és hatásszünetek. Meglepő dolgok történhetnek ezekkel a versekkel, valahányszor egy-egy életmű kellős közepén, egy gyűjteményes kötet oldalain találkozunk velük. Például az, hogy végigolvassuk és továbblapozunk, csodálkozva, hogy miért is kerültek ezek a szürke sorok a többi közé. Néha — ritkábban — hirtelen ünnepszagot érez az ember, és elkezdi elölről olvasni a verset. De ez már az az egyetlen lehetséges ünnep, ami belülről feszíti, robbantja szét a dolgokat, és "észrevétlenül a magas C-nél kezdődik".

 Az irodalomtörténeti "fehér foltok" olykor nemcsak költői irányzatok teljes hiánya révén fedezhetők fel egy irodalomban (ehhez természetesen azt is kell már tudni, mi az, ami lehetne, de nincs), hanem egyszerű dátumokból is kiolvashatók. Legtöbb (reprezentatívnak szánt) erdélyi magyar költészeti antológiában például egyetlen költő sem szerepel az 1893-ban született Bartalis János és az 1906-ban született Horváth Imre között. Ez a tizenhárom évnyi űr bárkit kíváncsivá tenne: ezekben az években egyetlen jótollú ember sem született volna a régióban?

 Természetesen nem erről van szó. Az 1890-es évek végén születtek azok a szerzők, akik az 1910-es/1920-as években Kassák Lajos lapjaiban közöltek avantgárd verseket, és akik a trianoni döntés után a Partiumban létrejövő avantgárd folyóiratok állandó munkatársaivá lettek. Mivel azonban ezek az irányzatok a későbbiek során egyaránt kiszorultak a konzervatívabb és a nyugatos ihletésű lapokból, illetve a 30-as évek baloldali fórumairól (ahol ekkoriban már a népi-mozgalmi poétika az uralkodó), ennek a nemzedéknek az alkotói vagy elhallgattak a későbbiekben, vagy beépültek valamelyik sikeresebb irodalmi csoportosulás tagjai közé. Reiter Róbert, Becski Irén, Becski Andor és Ormos Iván versei tölthetnék ki bizonyos mértékig ezt a fehér foltot.

 Olykor persze a leginkább ismertnek vélt költők szolgálhatnak a legnagyobb meglepetésekkel. Az életművek kontextusában gyakran másféleképpen tevődnek ki a hangsúlyok, más színárnyalatok tűnnek fontosnak, mint amit az (egyébként meglehetősen szegényes) irodalomtörténeti feldolgozás kínál. Az ismerős vers is "ismeretlenné" válhat, ha más kontextusban találkozunk vele.

 Az erdélyi magyar költészet az első világháború után nem a semmiből tűnik elő. Azok a költők — Áprily Lajos, Tompa László, Bartalis János —, akik 1918 után emblematikus figurákká válnak, már a század első másfél évtizedében is fontos verseket írnak. Lehetne beszélni természetesen Ady Endre vagy elődei erdélyiségéről is, Ady esetében azért is, mert rendkívül nagy hatással van az 1920-as évek (elsősorban partiumi) költőire. Az 1920-as évektől kezdve, egy másik állam fennhatósága alá kerülve mégis sokkal erőteljesebb intézményesülési igények és kényszerek hatnak Erdélyben, mint korábban. A szerzők a körülmények által is kényszerítve vannak arra, hogy jobban figyeljenek egymásra, a "közeli kontextus" egyre fontosabbá válik számukra. Vándormotívumok keletkeznek, kialakul egy sajátos költői "szótár", amely egyfajta választ, értelmezést kínál arra a költői és értelmiségi helyzetre, amely Trianon után jön létre.

 Azzal párhuzamosan, ahogy ezt a problémát a közös, allegorikus szótár segítségével feldolgozzák, természetesen újra megindul az a költészeti "széttartás" is, amely minden nemzedéki-helyzeti csomópont után szükségszerűen bekövetkezik. Tompa László pesszimista, borongós hangulatait, magányérzetét olykor öröm-élmények tudatos megélésével teszi próbára. Áprily Lajos sodró ritmusokkal kísérletezik, és egyszemélyes történelmi nyomozásokat kezdeményez egy-egy különösen csengő régi névre bukkanva (Tavasz a házsongárdi temetőben, Találkozásom Farkas Gabriellel). Reményik Sándor kanonikussá vált, morális töltetű verseit pedig a kötetekben többnyire olyan versek veszik körül, amelyek a szerepnek az énről való leválását konstatálják, s a saját értékek helyébe többnyire másfajta látásmódot, képességeket vennének kölcsön: "Add egy órára kölcsön a szemed. / A nyugodt, tiszta pillantásodat, / Mely felitatja ezt az őszi pompát: / A barnát, bronzot, bíbort, aranyat" (Kölcsön). Bartalis János az 1910-es évek avantgárd lendületét, amely a háborús élményeket is a maguk groteszkségével és iszonyatával együtt közvetítette, az 1920-as évektől valamiféle panteisztikus vitalizmussá alakítja. Kevés költő írt annyi tavaszi hangulatra kapaszkodó verset, mint Bartalis.

 Az irodalomtörténet számára rejtettebben maradó költészeti vonal ebben az időszakban Ady Endre versvilágának többszempontú továbbértelmezését valósítja meg. Olosz Lajos a századforduló szecessziós költészeti hagyományát írja tovább, Ady képi világát is beépítve kontemplatív szabadverseibe: "Óriás szürke kandallóban / üszkösen lobog a napsugár. / Árnyak közt halkan közeleg egy lány / és kiteríti, mint fekete selyemtakarót, / sarkigérő, sűrű, ébenkék haját." (Április este) Berde Mária démoni, irracionális-vitalisztikus erők iránti érzékenysége a Komjáthy Jenő, Czóbel Minka, Ignotus vagy Kaffka Margit költészetének keretébe olvasható bele leginkább — Ady is ugyanezt a versbeszédet "fordítja le" korábban saját költői habitusára. Még kevésbé ismert ugyanakkor az az avantgárd kirajzás, amely az 1910-es évek végétől az 1920-as évek második feléig érvényesül az erdélyi irodalmi közegben. Az irányzat, amely Erdélyben elsősorban az expresszionizmus és a Kassák-féle aktivizmus nyelvi megoldásaira épül, többé-kevésbé az időszak "szórt" baloldali érdeklődésével is összefügg. Ekkoriban a legkülönfélébb rétegek — a polgári-értelmiségi csoportoktól a munkásság és parasztság köreiig — látták fontosnak a jogok és lehetőségek általános kiegyenlítődését. A korai avantgárd, ahogy később a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárdja is, egy teljes rendszer lebontását modellálta. Felismerve a költészeti hagyomány konvencionális, közmegegyezéses jellegét, annak radikális megújítását kísérelte meg, akár kimondottan a művészi szabadságot hangoztatva, akár a társadalmat radikálisan megújítani kívánó ideológiákhoz kötődve. A kommunista csoportok művészi eszménye azonban egyre inkább tematikus jellegűvé vált — a formaproblémákat mellőzve, a "közérthetőség" ideologikusan is felhasználható fogalmával operálva kizárólag a nyílt osztályharcos töltetet hordozó szövegeket kezdték értékelni. A harmincas évektől kezdve tehát, az irányzat(ok) világviszonylatú elbizonytalanodásának hatására is egyre inkább háttérbe szorul Erdélyben az avantgárd poétika.

 Az avantgárd erdélyi fórumai, a Napkelet, Genius, Új Genius, Periszkop rövid fennállásuk alatt rendkívül szoros kapcsolatokat tartottak fenn a nyugati országokkal és Magyarországgal, a Periszkop versanyaga például szinte kizárólag külföldi szerzők műveiből áll össze. Mégis ismétlődik ezeknek a lapoknak a versrovatában néhány olyan név — köztük a Becski-testvéreké vagy a Szentimrei Jenőé —, akik színvonalasabb szövegeikben egyszerre tűnnek Ady és Kassák továbbíróinak. Becski Irén alábbi verse például (amely egyébként a szerelem és a nő-szerep konvencionalitásait kezdi ki) metaforahasználata révén hol Adyt idézi, hol pedig Szőcs Géza képeit előlegezi meg: "Az isten örök mezői nyíltak / és forrni kezdtek, mint fehér patak / és dalom pénze róluk, mint aranypénz / megcsörrent és a hangja messze ment / és tág levegő-szájak megropogva / örök foguk között a dalpénzt, messzi, / semmi folyókba dobták és az / isten fehér, örök folyóival ez olyan egy volt." (Új boszorkányok)

 A jelentősebb avantgárd költők — Becski Irén vagy a Kassák Ma című folyóiratában feltűnő Reiter Róbert — ebben az időszakban gyakran még egy kötet összeállításáig sem jutnak el, verseik mindmáig csupán folyóiratok vagy antológiák lapjain olvashatók, elszórtan. Többnyire a romantikus költői hagyományból örökölt retorikát, énpozicionáló stratégiákat alkalmazzák (ahogyan Ady is). Képi logikájuk, asszociatív mondatfűzésük később visszatér a neoavantgárd költőknél, a hatvanas években néhol még az övékhez hasonló énpozicionálással, a Szilágyi Domokos, majd pedig Szőcs Géza, Cselényi Béla és társaik szövegeiben viszont már hangsúlyos iróniával.

 Az 1910-es években eszmélkedő avantgárd fiatalok és azok a következő nemzedékhez tartozó költők, akik az első világháborút és a békeszerződéseket még gyerekként élték meg, más okokból és másként kerülik ki azt a költői köznyelvet, amely a politikai-kisebbségi helyzetre allegorikus módon reflektál. Az előbbiek nem annyira rezignált veszteségtudattal, inkább feszülő tettvággyal lépnek be a húszas évekbe. Azok a költők pedig, akik a helikoni csoport második nemzedékéhez tartoznak, adottként viszonyulnak a helyzethez, kevésbé érzik szükségét annak, hogy "feldolgozzák", inkább a költőszerep általános, nyelvi-önkereső problémái foglalkoztatják őket. Dsida Jenő, majd az Erdélybe vissza-visszalátogató, és az Erdélyi Helikonban gyakran közlő Jékely Zoltán költészete hozható leginkább kapcsolatba a pesti Nyugat ekkori törekvéseivel. Az alapvetően kontemplatív költői attitűd mindkettőjük esetében fokozott nyelvi érzékenységgel társul. "Pár pillanat / s már szöszke csillagfejeket / szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek. / A májusi gyümölcsösök felett / illatok üzekedtek s denevérek" — írja Jékely az Így jött az éjszaka című versben, s a képeket ugyanaz a különféle regisztereket, értékkategóriákat egymásba csúsztató merész finomság jellemzi, mint Dsida ugyanebben az időszakban íródott versét: "Fekete éjszaka fátyla, / házromok fekete füstje, / tömjénfüstök ezüstje, / borítsd be borult szememet! / [...] Halál! — amiként keserű kis / kukacot elnyel a fecske, / vagy véd a cseresznye-szemecske, / rejtsd el az én szívemet!" (Harum dierum carmina). Amikor Jékely később, a negyvenes években visszatelepedik Kolozsvárra, Dsida Jenő nemzedéktársával, Szabédi Lászlóval együtt indít új folyóiratot Termés néven, amely az akkori fiatal nemzedék fórumává válik. Szabédi a népköltészetből vagy régi magyar költészetből vett formák intellektuális, reflektált használata, illetve a társas viszonyok dilemmái iránti fogékonysága révén alkot jelentőset (későbbről Székely János néhány verse közelít leginkább az Álmoddal mértél vagy a Külön kerék versbeszédéhez és problémakezeléséhez). A harmincas években feltűnt költők életműve attól sajátos ugyanakkor, hogy a negyvenes-ötvenes években törést szenvedve a szocialista társadalom kulturális-közéleti berendezkedését kezdik támogatni és szinte kizárólagos témaként forgalmazni. A különböző életkorú és habitusú költők versnyelve — Tompa Lászlótól, Bartalis Jánostól Horváth Imréig, Szemlér Ferencig és Horváth Istvánig — nagyfokú uniformizálódáson megy át, csupán kései verseiben tér egyikük-másikuk vissza a magánszférába, itt-ott a két világháború közötti képi világot is újrateremtve. Természetesen az új, második világháború utáni fiatal költőnemzedékkel együtt írják egymáshoz rendkívül hasonló verseiket. Csupán a hatvanas évek második felétől kezdve bomlik meg erőteljesebben az uniformizált versnyelv, az akkor fellépő fiatal költőnemzedékkel egyidőben az idősebb generációkhoz tartozó költők — Márki Zoltán, Majtényi Erik, Méliusz József — is merészebben kezdenek kísérletezni. Ezt az időszakot az ismét Magyarországra távozó Jékely Zoltán költészete sínyli meg legkevésbé, és helyenként Szabédi László, majd Székely János és Páskándi Géza tud legkorábban nemet mondani az erős irodalompolitikai nyomással érvényesülő irodalomszemléletre.

 Székely János versei már az 1940-es évektől kezdve egzisztencialista élményanyagot és gondolatmeneteket hordoznak. Versei a felismerés/megvilágosodás és a felismertetés retorikája között ingadoznak; a sikerültebb darabok a felismerést a maga közvetlenségében ragadják meg, néhol azonban allegorikussá-didaktikussá válik a gondolatmenet. A szerző versbéli jelenléte reflektált, a szikár, jambikus versnyelv leginkább a Szabó Lőrincéhez köthető. Emlékezetes gesztussal 1971-ben (az erdélyi magyar költészet felívelő periódusában) a versírás lehetetlenségét jelenti be Ars poetica című előadásában. Verset a továbbiakban alig ír, drámákban, regényekben, filozófiai esszékben viszont következetesen építi tovább a mítoszok szinkretikusságából ihletődő életművét. A rögtön első verseskönyve megjelenését követően, az ötvenes évek végén börtönbe kerülő Páskándi Géza szintén több műfajban bontakoztatja ki később azt az aforisztikus-esszéisztikus szövegvilágot, amely védjegyévé válik. Páskándi érett kísérletei az avantgárd poétikákra emlékeztetnek, sajátos módon viszont erőteljes (utólagos) intellektuális kontroll alá helyezi az automatikus írást: "képgondolatok, logikai ritmusok, áttűnések, féljelképek (jelképcsírák), felbontott, mozgásban mutatott (a köznyelvben még összetartozó) kifejezések, metaforák, akart-képzavarok szakadék-semmije, paradoxonok röppentyűi dobnak, sodornak valami felé, amivel úgy vagyok, mint egy fiú, akinek ismeretlen és távolban élő rokona meghalt, vagyonát ráhagyta, őt azonban még nem értesítették" — írja egyik versének esszé-utóiratában. A modernség episztemológiai érdeklődése jellemzi, akárcsak Székely Jánost, Páskándi viszont nem a mítoszok monolitikus ős-tudását, hanem a nyelv töredezettségét, váratlan kapcsolásait tekinti a megismerés kiindulópontjának.

 Ettől az időszaktól kezdve egyre fontosabb szerephez jutnak az erdélyi magyar költészetben a kötet- és cikluskompozíciók, a nagyméretű konstrukciók, amelyek gyakran különféle regisztereket, nyelvi rétegeket hoznak mozgásba. Kányádi Sándor olykor idegen nyelvű szövegeket is beépít hosszúverseibe. A Halottak napja Bécsben vagy a Fekete-piros más-más módon, de a Szilágyi Domokos által is megszólított polifón, T.S. Eliot-i szöveghagyományhoz nyúlnak vissza. A hatvanas-hetvenes években történik meg ugyanakkor az erdélyi magyar költészet első hangsúlyosabb visszakapcsolódása a magyarországi kontextushoz. Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos költészete viszonyítja magát a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i versbeszédhez is, ugyanakkor egy tágabb közeget teremt a hosszúverseknek. Szilágyi Domokos már a 60-as évektől kezdve ironikus módon viszonyul a saját költőszerepéhez és a költészeti hagyomány egy részéhez. A Hogyan írjunk verset, vagy a kései szerepversek azt tanúsítják, hogy a költő érdeklődése az episztemológiai felől ("érdekeltek bölcs kínjaid, megismerés!") az ontológiai irányába mozdult el — a nyelvi létezés, a megteremtettség problémái egyre hangsúlyosabbá válnak játékos vagy imitációs verseiben.

 A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a különböző nemzedékek mintegy "egymásra torlódnak", versben és prózában egyaránt. A kezdeményező szerep versben kétségkívül Szilágyi Domokosra és Lászlóffy Aladárra hárul, ők azok, akik szakítanak a népies vagy szabványosan jambikus versbeszéddel. Szabadverseik, illetve az avantgárd dikciós és képi világát újrateremtő, olykor a linearitással is szakító szövegeik az idősebb nemzedéket is (Márki Zoltánt, Méliusz Józsefet és másokat) arra bátorítják, hogy a költőszerephez és a versbeszédhez kevesebb pátosszal viszonyuljanak. A náluk fiatalabbak, főként Király László, Csiki László és Kenéz Ferenc visszafogottabb, de ugyanakkor archetipikusabb nyelven tovább tágítják a kanonikus versnyelv képi és tematikus korlátait. Hervay Gizella groteszk képei és reflektált tömörsége révén hozza létre a Pilinszky- és Nemes Nagy Ágnes-féle versnyelvnek egy sajátos erdélyi változatát, Zuhanások című oratóriumával kezdődően pedig egy töredékes, teljes mondatszerkezeteket felborító szópoétika felé mozdul el. Lászlóffy Aladár és Lászlóffy Csaba versei nyomán a történeti dimenzió is hangsúlyosabbá válik, szándékolt anakronizmusokból, hommage-típusú megidézésekből, állandó perspektívaváltásokból építkezik a későbbiekben az erdélyi magyar költészetnek ez a vonulata.

 Farkas Árpád és néhány nemzedéktársa a Nagy László-i és Juhász Ferenc-i költészetből nem annyira a polifón jelleget, inkább a hangsúlyosan "költői" megnyilatkozásokat veszi át. A képszerkezet itt is egymástól távoli jelentésmezőket kapcsol össze, Farkas ugyanakkor Szilágyi Domokosnál vagy Hervaynál jóval többet bíz az erős érzelmi töltetű szavakra ("tűz", "édesanya", "kenyér", "láz", "vasmennyboltos csönd" stb.). Azáltal, hogy az archetipikus képek a versek erőteljes retorizáltsága révén a mi-tudat erősítését szolgálják, voltaképpen a két világháború közötti allegorikus helyzetértelmező líra is újjáéled a hetvenes években, s a nyolcvanas évekre azok a derékhadhoz tartozó költők, akik nem emigrálnak, egyre gyakrabban választják a megszólalásnak ezt a formáját.

 A Bretter György kolozsvári filozófust mesterüknek tekintő fiatal költők és kritikusok viszont a hetvenes évek második felétől egyaránt elutasítják a kisebbségi-közösségi retorikát és az 1968 előtt fellépő nemzedékek internacionalista kollektivitáseszményét, és a Szilágyi Domokosénál radikálisabb, önreflexív neoavantgárd poétikát alkalmaznak. Szőcs Géza, Egyed Péter, Cselényi Béla és Sütő István merész kötetkompozíciókban gondolkodnak, Balla Zsófia hozzájuk hasonlóan a korai avantgárd szürrealista képiségét kezdi alkalmazni. Egyed és Szőcs Woodstock és az amerikai beat-költők hatására zenei ihletésű struktúrákat hoznak létre — a Búcsúkoncert című kötetben például Egyed Péter az egyes verseket a különféle fellépők hangján írja meg. Ezek a kompozíciók ugyanakkor lehetőséget nyújtanak a rendszer játékosabb-ironikusabb kritikájára is, amely inkább összhangba hozható a korszak fiataljainak öltözködésbeli-magatartásbeli lázadásával. "Ez a kötet Dolby A rendszerű zajcsökkentő berendezéssel készült" — áll a Búcsúkoncert kolofonjában.

 A nemzedékre, amely saját fórumokat is kialakít magának — a kolozsvári Echinoxot vagy a Fellegvárt —, többnyire jellemző, hogy a közösségi beszédmódot nem a versszövegek szintjén vonja kritika alá, hanem értelmezésekben, esszékben. Ennek a munkának az elvégzésében segítségükre vannak az ún. Bretter-iskola esszéírói is (Tamás Gáspár Miklós, Ágoston Vilmos, Molnár Gusztáv). Szőcs Géza eklektikus-szintetizáló életműve a Székely Jánoséhoz hasonlóan a mítosz szinkretizmusát tekinti kiindulópontjának, de őt a mítosz létrejötte, létrehozása érdekli elsősorban. Nem eleve-létező archetípusokat használ, hanem a versek egymásra-vonatkozásában hoz létre archetípus-szerűen funkcionáló képeket. Az avantgárd megoldások nála ily módon egy tágabb keretbe illeszkednek. Különféle állatmaszkokat ölt magára (medve, farkas, hattyú), vendégszöveghasználata, ironikus gesztusai, vagy a múltat a nyelven keresztül megragadó attitűdje a posztmodern poétikák újrakontextualizáló megoldásaihoz áll közel. Cselényi Béla esetében sokkal inkább beszélhetünk szorosabb értelemben vett neoavantgárd gesztusokról. Versei happening-szerűen válnak egyszeri történésekké, újszerűségre törekednek, s így megismételhetetlenek — ilyen például az ábécéskönyv műfaját ironikusan megidéző Dani és családja című szöveg. Cselényi gyakran gyermek- vagy kamasz-szerepekbe bújik verseiben, és ez is lehetővé teszi számára a különféle normatív szempontoktól való elfordulást.

 A Szőcs Gézánál néhány évvel idősebb Markó Béla állandó reflexió tárgyává teszi a különféle beszédmódok közti ingadozását ("Nem lehetsz itt is, ott is"), egy ideig avantgárd dikciójú szabadversekben reflektál az általa megélt problémahelyzetre, majd antik versformákban és szonettekben keres egyfajta "köztes helyet" a közösségi és az avantgárd beszédmódok között. Nagyjából a Szőcs Géza, Cselényi és filozófus-bölcsész nemzedéktársaik emigrálásával egyidőben, a nyolcvanas évek második felétől végül a közösségi beszédmód egyfajta intellektualizált változatát fejleszti ki, amely továbbra is reflektálni képes saját problematikus pontjaira: "lassan elromlik a test, / lassan elromlik a lélek, / elromlanak a versek, / a sejtek rugalmas burkán, / a szavak feszes hártyáján / áthatolnak a mérgek" (Kannibál idő).

 A nyolcvanas években az erősödő politikai nyomás és a több nemzedékre átterjedő emigráció miatt kevesebb jelentős költői teljesítmény születik, elsősorban a neoavantgárd felől az újholdas-későmodern poétika felé elmozduló Visky András, illetve a karneváli maszkcserélgetése, klasszikus formakultúrája és önfeledtsége révén újdonságot jelentő Kovács András Ferenc képesek továbbgondolni és továbbalakítani az erdélyi magyar költészeti hagyományt. A nyolcvanas években marginalizált, közléstől többször is eltiltott fiatal költők a kilencvenes években a magyarországi (és kisebb mértékben az erdélyi) kritika érdeklődését is felkeltik. Kovács András Ferenc nyolcvanas és kilencvenes években írott verseit sorozattá terebélyesedve jelenteti meg a pécsi Jelenkor Kiadó, a kritikusok többsége a költő újszerű történetiséghez való viszonyát, illetve a beszédmódok és szerepek pluralizálódását emeli ki Kovács kapcsán.

 A kilencvenes évek derekától az elhallgató, illetve szerepválsággal küszködő erdélyi magyar költők által hagyott nyelvi vákuumot újabb írói-költői csoportosulások próbálják betölteni. A Serény Múmiában és az Előretolt Helyőrség című lapban induló költők — Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince, illetve a később tőlük eltávolodó Kelemen Hunor és László Noémi — elméleti-ironikus kiáltványaikban a populáris szféra irányába hirdetnek meg nyitást. Orbán János Dénes és Sántha Attila versei nem jelentenek radikális formai újdonságot, viszont olyan nyelvi-hagyománybeli regisztereket erősítenek fel (például Villon, Morgenstern, Borges vagy különféle populáris regényhősök: Troppauer Hümér, Vanek úr, Münchhausen báró újragondolása révén), amelyek mindeddig csak periférikusan voltak jelen a magyar verskultúrában. A nemzedék többi tagja — Jánk Károly, Demény Péter, Kelemen Hunor és mások — a későmodern poétikák különféle változatait művelik. Az ezredfordulóra az összkép pluralizálódik, az Előretolt Helyőrség inkább márkanévként funkcionál, kevésbé egységes poétikai arcvonalként, egyre inkább átvéve a Forrás sorozat pályakezdőket útjára bocsátó szerepét.